Az hogy egy "átlagmagyarnak" (már ha van ilyen) mit érdemes tanulni egy "átlagolasztól", azt igazán most tudtam megfogalmazni egy rövid olasz kiruccanás után.

Olaszosan nevem Patrizia, egy magyar lány, aki szereti a dolce vitát és 18. szülinapját a mediterrán stílusú Articsóka étteremben ünnepelte. Bár nem articsókát evett, inkább valami padlizsános izét. Az articsóka szerelem később kezdődött, az olasz ennél előbb, sokkal előbb, még valamikor időszámítás előtt:)

Az articsóka egy szimbólum, hogy belül, mélyen a lényeg, a szív, amit megeszel belőle és pont ez a szív, ami az olaszokat naggyá teszi. De pont ez a szív tesz mindenkit naggyá, csak valaki ezt hozza otthonról, van, akinek tanulnia kell és van, aki tanulás ellenére sem sajátítja el sose.

Amikor articsókaszívet eszel, az esszenciáját eszed a zöldségnek, és hogy mi az "élet veleje", azt lehet tanulni a talján bandától.

Nem a panasz, nem a siránkozás, nem a görcsölés, csak a szárnyalás, engedés, jó lenni magunkhoz.

Vannak közhelyek, amik épp attól közhelyek, hogy igazak, ami benn, az kinn, vonzás törvénye meg ilyenek és én csak azt láttam, hogy színesen élnek, színesen öltöznek, szín van a lelkükben, az életükben és a legolcsóbb, legegyszerűbb dolgot csinálják, mit ember megtehet, mosolyognak.

Szívük van a tetteikben, a kedvességük és ezt is kapják vissza.

Nem mondom, hogy nekik minden HawaiiDJNapfénytető, de megtanulták az elengedés-megengedés művészetét. Lehet, hogy csak egy kis szeletet kaptam a pár napos kiruccanás alatt, de a legjobb szeletet, azt, amit haza kellett hoznom magammal és elmondani Nektek.

Mosolyogjatok és toljátok az articsókát, legyen örömteli napotok!