Emlékeztek, még októberben írtam, hogy a férfiaknak bizony olykor rohadt nehéz, benn tartják az érzéseket, mutatják a szupererőst, mert ezt várják el tőlük, már aki mutatja és már aki elvárja persze...
Ma szembe találtam magam egy férfival, aki egy igencsak rossz hírt hozott számomra és neki ehhez érzésekről is kellett beszélnie...na és mintha a fogát húznák, olyan volt az egész. De az, hogy sikerült azért végül valamit kiböknie, magához képest nagy fejlődés, volt viszont valami, amit nem tudott megugrani, az pedig a teher, amit elbír. Ahelyett viszont, hogy teherként tekint erre, nézhette volna fejlődésként és menekülés helyett választhatta volna, hogy beleáll.
És ekkor az alábbiak fogalmazódtak meg bennem: hogy van az, ha én látok, hallok valakit, aki nálam nagyobb tudású, akkor az az első gondolatom, hadd tanuljak, fejlődjek általad is! Nagyon sokaknál -és ennél a férfinél is- azt éreztem, minél gyorsabban túl akar lenni rajta, meg akarja úszni a nehézséget, el akarja lökni. Márpedig valamiért csak bejött ez az életébe és nem először...
Ami pedig a rossz hírt illeti, nagyon megrendített, sírtam, sokkot kaptam egy pillanatra, bevallom. Ültem némán a kanapén egy ideig, csak bámultam ki a fejemből. Aztán segítséget kértem, segítséget, mert tudtam, hogy dolgom van ezzel a szituációval, hogy nem először történik ilyen és nem hagyom, hogy ilyetén mód kiszolgáltatottá váljak, hogy féljek olyantól, aminek a megoldása a kezemben van. Furcsa, faramuci érzések vannak most bennem, egyrészt a legutolsó sejtemig tudom, minden rendben lesz, de közben fogalmam sincs hogyan és mikor. Mondjuk hogy ezt a részt átpasszintom a Jóistennek, oldd meg bitte schnön, merci und danke! És aztán jött egy rövid beszélgetés a nevelőapámmal, elmondott sok kacifántos dolgot, sok emberpróbálót, ami csupán a napokban történt vele és körülötte, én meg elmondtam, velem mi van. És nevettünk. Mire azt mondta, de jó, hogy tudsz nevetni. Naná, nevetéssel oldom magam, oldom a feszültséget és megoldást nem fogok találni a mélabúban, na ez fix. És annyit mondott, hogy az Isten segít, én meg azt, segíts magadon, Isten is megsegít. Szóval, én vagyok most a cipész, akinek lyukas a cipője, DE kezében van az eszköz, hogy megjavítsa, sőt, akár egy újat csináljon, ha akar.
És én nyitva vagyok erre és teszek is érte. Csak jó lesz, nem? De:) (Na meg a minden rosszban van valami jó közhely is igaz!) Hajrá, előre!
(Kép: blogmania.hu)
