A hétvégén előkerült a miniszoknya, vettem új ruhát, fodrász, kozmetikus pipa, ablakot pucoltam, virágot ültettem- tagadhatatlanul tavasz van. Imádom ezt az érzést, ami ilyenkor elér, de most valahogy sokkal intenzívebb, más rétegek kerültek felszínre. Olyan rétegek, melyek mindig ott voltak, csak még meg kellett élnem helyzeteket, amik ehhez közel vittek. És ehhez van köze a szerelemnek.
Van köze egy férfinak, akinek hálával tartozom. Mert ha ő nincs, talán sose tanulom meg, milyen az, az életem főszereplőjévé válni. Ha ő nincs, lehet sose tudom meg milyen mély érzések lapulnak bennem és lehet sose tanulom meg, mit kezdjek a negatív érzésekkel, hogyan tudom azt a javamra fordítani. Ahhoz, hogy idén tavasszal most végre igazán felébredek téli álmomból, azt köszönhetem neki. Néha kell az, hogy lássunk mintát arra, mit szeretnénk, de néha arra is, hogy mit nem akarunk- erre is ő világított rá.
Átmentem egy mélységi változáson. Volt sok fájdalom, de rengeteg nevetés is. Átéltem milyen, mikor az erdő mélye csendes és havas a táj, voltam én is így vacogósan, csendben, magamat szemlélve. Átléptem egy határt, önmagam vélt határát, azt hittem ott van a korlát, de csak az elme illuzórikus képe volt. A határ mindig ott van, ahova akarod rakni- ezt már egyre jobban értem és érzem.
Előbújt hát belőlem a dédelgetett ősi nő. Tudás, bölcsesség, mindez mosollyal, kedveséggel. Együtt rezgem a természettel, csodálom a napfelkeltét és az én lelkem is így virrad. A szívem nyílt meg vagy a 2es csakra, fene tudja, de ahogy forgolódnak utánam a pasik, az egy halleluja!:)
Jó ébredezést Nektek is!
