Gyerekként megálmodtam egy csodaszép jövőt, klassz munkát, álomszép családot és persze az, hogy gödör, hogy nehézség, mégcsak meg se fordult a fejemben. Teljesen nyilvánvaló volt, hogy minden szépen magától, gördülékenyen alakul, de aztán az elképzelésekkel ellentétben jött egy-két bukkanó, jött olyan fájdalom, amit legvadabb álmaimban sem gondoltam volna. Több ilyen nehéz helyzet volt az életemben, amikor úgy éreztem itt a vége, feladom, aztán valahogy, mélyről összekapartam valami utolsó utáni energiamorzsát, felálltam és újrakezdtem. A legutóbbi ilyen mélyzuhanás idején elgondolkodtam, Adynak tényleg igaza volt: „nekünk Mohács kell” és ezek szerint nekem is? Mohács, úgy mint nagy-nagy veszteség, fájdalom. Valóban meg kell élnem a legvacakabb állapotot, a legalját, hogy aztán kiemelkedjek, vagy hogy egyáltalán értékelni tudjam a jót?
Van egy kedvenc mondatom, egy rádiós műsorban hallottam: ha elérted a gödör alját, hagyd abba az ásást. Milyen bölcs, de azt láttam, hogy időnként a gödörben még mindig csak kapartam, még mindig nem hagytam abba azt a bizonyos ásást. Nem értettem, miért csinálom ezt, vakartam a fejem, most akkor én szeretek szenvedni? Hát hülye vagyok én? Ki szeret szenvedni? Megbolondult az Európa Kiadó együttes is azzal a sorral: „milyen jó ez a szenvedés, milyen felemelő az egész”. Egy szerzetes a középkorban tuti elhitte, hogy az élet gürcölés, kínlódás, meg 100 mea culpa havonta, na de majd a Mennyországban, ott majd minden szuper lesz!
Az egészben számomra az volt a legborzasztóbb, hogy egyszerre láttam magam kívülről és belülről. Kívülről egy okos nő, aki persze mindent átlát, a legjobban cselekszik, belül meg hajtott valami ösztönlény, aki időnként homlokegyenest mást csinált, mint az okos, megfontolt én. Kicsit skizo állapot, volt, hogy be is csavarodtam ettől. De mindenképp meg akartam érteni a működésem, hogy miért teszek magam ellen. Aztán arra jutottam, hogy mélyen belül nem hiszem, hogy megérdemlem a jót. Na ez, egy baromi nehéz felismerés, kemény kimondani. Mert a reklám is azt sulykolja „mert megérdemlem”, aztán én mégse? Mert rosszabb lennék, mint a többi ember, aki nem érdemel nagy szeletet a bőség tortájából? Picit elméláztam az otthoni dolgokon és ha nagyon mélyre ástam, azt láttam, se anyám, se apám nem boldog, honnan is tanultam volna meg ennek a titkát? Honnan is tanultam volna meg, hogy a boldogság lehet ugyanúgy alap, mint a napfény s a levegő? Honnan tanultam volna a bőségről, amikor mi egy családi ebéden is büszkén mondtuk a nem használt evőeszközre, ezt megspóroltuk! Mert a háborút átvészelő nagyszüleim folyamatosan csak spóroltak és hiába születtem én már sok évtizeddel később, ez az egész mélyen belém égett. Nem, nem csak a szemen színét örököltem nagypapámtól és anyutól, egy csomó olyan hitrendszert is, ami sok mindenben gátolt. Egy ideig csak éltem ösztönösen, úgy ahogy láttam, úgy ahogy tanították, aztán, amikor belenéztem egy-két elakadásomba, rájöttem, hogy hű basszus, ez is tőlük jön!
Aztán az is járt a fejemben, hogy pozitív, bőségtudattal rendelkező magyarnak lenni is kihívás sokszor, elég csak a Himnusz soraira gondolni, nos nem egy lelkesítő szöveg és dallam. A panaszkodás és a melankólia amolyan nemzeti sport, a napokban is hallottam két nagymamát beszélgetni az unokák nyári szünetéről. És ez volt ez első mondat, „jó, jó, de mindjárt vége”. Jaj, gondoltam, nem lehetett volna várni ezzel legalább a harmadik mondatig?
Csináltam egy önvizsgálatot: tudtam és éreztem magamról, hogy nagyon erős vagyok, hogy sok mindent kibírok és aztán, mint valami rajzfilmben a villanykörte felgyulladt a fejem fölött. Aha, mondtam magamban, kibírok? Miért kell bármit is kibírni, lehet, hogy azt gondolom, a sok szenvedés, nehézség leküzdésével válok erőssé? Hogy ez mekkora egy csapda! Mert ha tegyük fel, erőssé akarok válni, akkor az van bennem, ehhez kell egy adag nehézség, megkapom, szívok, szenvedek, megoldom, nagyon erős leszek és így tovább. Ördögi kör a javából!
Aztán gondoltam egy merészet és azon kezdtem el filózni, mi lenne, ha megváltoztatnám az eddigi működésem. Mi lenne, ha letenném azokat a negatív cuccokat, amiket mondjuk úgy, örököltem? Nem mondom, hogy egyik napról a másikra ment, vidám füttyszó kíséretében. Mert milyen az, hogy járod az utad, 20-30-40-50, ki akárhány éve és valami alapmentalitást kéne megváltoztatni. Mintha a fát gyökerestül csavarnák ki. Nekem nagyon fájt, még ha tudtam is, jó az irány.
Itt jött az, hogy magamat választom, itt jött az, hogy megértettem, mit jelent ez már nemcsak a szavak szintjén. Itt jött az, hogy tudtam levegőt venni, tudtam nemet mondani, tudtam a jó önzőséggel élni. Gyakorlom nap, mint nap. Kicsit olyan, mintha új szokásokat alakítanék ki, nem dobtam el mindent egyszerre, nem is akartam. Csak szépen nyesegettem, csiszoltam magam. Vannak még mélypontok, vannak hullámvölgyek és könnyek, de most már sokkal erősebb a tisztább lélegzet, a felszabadultság. Számomra ez az önértékelés, itt és így érkezett meg az életembe.
Párvy Patrícia, Body&Mind Coach, életvezetési tanácsadó